Ezredik ébredés

IRJA:

(yuz asaf)

 

Ébredés

 

Peloni ha aludt egy évet aludt, szüntelen, megszakítás nélkül. Amikor felébredt mindig fényességet talált, fényben aludt el és fényben ébredt, ezen nem csodálkozott, hiszen abban a hatalmas épületben állandó világosság volt. Álmának ideje pont egy földi év, de ébrenlétének ideje nem tudható, Peloni időn-kívül érezte ekkor magát.

    Felébredt, immár ezredszer s rögvest szemügyre vette országát, országa a fény épületében volt, annak tizedik emeletén. Birodalmában végtelen tengerek, végtelen síkságok és végtelen erdőségek ragyogtak. Azonban ember s állat egy sem akadt. Nézte élettelen birodalmát és elkeseredett. Szomorú a szíve hogy egyedül kell e végtelen országban élnie. Nincs kihez szóljon, nincs akit meghallgasson, nincs kivel megossza örömét, nincs kinek panaszkodnia, nem panaszkodik neki sem senki sem és nem osztja meg örömét vele senki sem.

    Eldöntötte, hogy bejárja az épület tizenkét világát.

    Hatalmas üvegépületet képzeljünk el, melyet, ha kívülről szemlélünk kocka alakú, éleinek hossza 640 km. Fényesség árasztja el, ragyog, mint egy hatalmas ékkő. De fénye falait el nem hagyják, közvetlen az üvegfalak mellett sötét van, gyengécske félhomály. E félhomály takar mindent, ami a palotán kívül van. Belülről az épületnek 12 szintje van, ezeket átlátszó födémek választják el egymástól és elvileg nincs kapcsolat közöttük. Akinek szeme van, az egyszerre láthatja a 12 szintet térben és időben. Peloni rendelkezett e képességgel, látta szinteket. Az első szint melyre a külvilágból 12 kapu nyílt üresen tátongott, csak a kapuk előtt

 

 

álltak őrök. Az örök féllények voltak, sem emberek sem állatok, sem a kettő keverékére nem emlékeztetett alakjuk. Peloni ismerte őket, gyakran megszólította azt őrt állókat.

- Őrök, kitől véditek e hatalmas és tökéletes épületet, hiszen nem látok senkit, aki be akarna jönni, nem is támadja kapukat ellenség, s senkit nem látok, aki innen kilépni szándékozna?

Az őrök szófukarak voltak, és így válaszoltak.

- Menj, és nézd meg magad, állnak-e a kapuk előtt ide bejönni akarók.

Peloni ragyogó szavakkal válaszolt.

   - Ha kimegyek a kapun, bizony többé vissza nem engedtek!

Az őrök nem válaszoltak, de Peloni tudta, igazat beszél, ezért semmi kedve nem volt az épületet elhagyni. Fellépett a második szintre, itt hatalmas életet látott. Nyüzsgés és forgatag, emberek és állatok sokaságát látta, akik boldogok voltak, az emberek egymással beszélgettek de, szavukat nem értette. Az állatok békésen kószáltak a végtelen mezőkön és kedvükre legelésztek. A vadállatok az őzgidák mellett feküdtek a zöldellő fűben, Oroszlánok tigrisekkel civódtak, éhséget, ha éreztek, a tóhoz mentek, és abból ittak tiszta vizet, nem kívánták már a vér szagát, a gőzölgő hús illatát. Nem lestek zsákmányra, a zsákmányok immár békességben éltek. De számuk sem nem csökkent, sem nem nőtt. Így volt az emberekkel is, mindig ugyanannyian voltak. Peloni valamennyit ismerte, gyakran beszédbe elegyedett velük. S most, hogy felébredt elhatározta, nem halasztja tervét tovább. Kérni fog az emberektől. Kérni embert és állatot, hiszen országa üres volt immár ezer éve. Megszólít egy közelében állót, akinek amúgy semmi dolga nem volt, erszényével bíbelődött. Hol elrakta, hol pedig sebesen elővette és kiöntötte tartalmát a földre, de az arany, ami az erszényben volt azonnal eltűnt. Ennek az embernek Sároszu volt a neve. Sároszu

 

látta, hogy az aranya elveszik, erszényét eltette, de rögvest előrántotta, és tartalmát a földre borította. Az történt, ami az elébb. Peloni látta, hogy nem ő a megfelelő ember, akivel beszélnie kell. Tovább ment és látott egy tekintélyes embert, alakra és öltözetre tekintélyt sugárzott, mint valami szent, vagy nemes ember, úgy festett. Megszólította.

- Ember vagy isten vagy, áruld el nekem? Emez válaszolt:

- A nevem Kabnüb és nem vagyok isten, de téged Uram ismerlek, közöttünk szoktál sétálgatni, mint aki keres valamit, vagy valakit. Engem keresel-e? Íme itt vagyok, nézz rám, nem menekülök tovább előled. Félelmem pohara betelt, kicsordult belőle rettenetem, föld nyelje el minden kínomat, és átkozott legyen a pillanat, amikor megismertelek!

     Peloni felismerte az ember és fényesen szólt.

- Nem kereslek téged, nem vagy e világ ura, nem vagy istene, még csak angyala sem. De igaz ember vagy! De átok ver, mert e szinten kell létezned. Akarsz-e velem jönni?

- Miként mehetnék veled akaratuk ellenére, rab vagyok itt, büntetésem örök magány. De mond megismer hát e engem Peloni, azt akit mások Kabnübnek szólítanak?

- Megismerlek a neved Sutálip. S mégis magamhoz akarlak venni. Gyere velem a tizedik világba! Lásd, szívesen felvinnélek a tizedik világba, ha velem jönnél, hiába neveznek, Réhohnak barátaim, én magamhoz vennélek, és birodalmamból nagy területet kapnál, mert kegyes voltál hozzám, és szent a te neved, az igazságot ismerők előtt. Ők a sunérazaneusok Sumédokin. Aitámira. Ott lakik Étám, ő is ismeri az igazságot.

- Uram barátaid, akikről beszéltél nincsenek-e teveled ott abban a világban?

 

 

- Nincsenek! Valamennyien uralkodói ezen épületnek, de nem ők a legfőbb urak. Velem barátom nincsen, ellenségen ne lehessen, mind elhagyott. Így élek békességben, egyedül ezer éve, de már elfogyott a

türelmem és végig járom e Királyság valamennyi szintjét,  keresek magamnak társakat, ha még oly veszélyesek is hogy életemre törnek egykoron. Ez bizonyos!  

     Így szólt Peloni, és kézen fogta Sutálipet, hogy elvigye magával. De nem tehette, hirtelen hatalmas csődület támadt és kiragadták kezei közül Kabnübdet, és hangosan, szinte zavarodottan kiáltották. „Senki sem viheti el tőlünk, ami ajándékunk”. Peloni jobbnak látta a békességet, és óvatosan odébbállt. A felbőszült tömeg szem elől tévesztette így nyert egérutat, de még időzött a második szinten. Megpihent két cédrus tövében, álomra készült hajtani fejét, de az álom elkerülte. Sosem álmodhatok újra,-gondolta. Felült és egy közelgő alakra lett figyelmes, az idegen felé tartott, s odaérkezvén a másik cédrus tövéhez telepedet. Kenyeret és bort vett elő. Szó nélkül Peloni felé nyújtotta a kenyeret.

- Békesség veled kedvelt lény- szólt Peloni-, a kenyeret, amit felkínálsz már ezer éve nem ízleltem.

     Az idegen, akit Sonáj néven ismertek, némán bólintott majd a bort nyújtotta felé. Peloni így szólt:

- Békesség veled ember, a bort, amit kínálsz, köszönöm, de el nem fogadhatom, ízét ezer éve feledtem már.

     Sonáj így szólt.   

- Megismersz-e engem Uram, akit itt úgy hívnak Sonáj, és ennek a világnak örök lakója vagyok? S tudod-e hogy ezer éve várlak e kenyérrel és borral. Melyet megőrzésre te adtál nekem, s most vissza nem veszed

 

 

tőlem. Mennyi kegyes fáradsággal teltek éveim, amikor minden nap, ezer éven át délidőben e két fát felkerestem, ajándékaid ecetté váltak, a kenyér savanyú, a bor zavaros, fénynélküli lett. Azon voltam hogy ezeket épségben megőrizzem, ajándékod becses minden igaz ember előtt. De

Sutálipot magaddal nem viheted, így szól a parancs, ezt a parancsot kaptam. Oka van, miért nem mehet veled. Sonáj sóhajtott és így szólt:

- Meséld el Mester mely világokban, jártál, mint akkor fenn a hegyen tetted, elmondtad a világ legnagyobb titkait, melyet nem emberi nyelven beszélnek. Oly titkokról beszéltél melyet fel nem értünk ésszel, melyet én magam mégis megértettem, akarsz-e ezekről ismét beszélni, Szolgája a Szolgának.

- Füledbe súgtam, hogy eljövök hozzád e világban is, de ez a világ nem az én világom. A tizedik égben lakozom, s nekem is meglepetés magányosan, egyedül, nincs ki házamban, vendégeskedne, nincs ki házamban, lakna, nincs ki szavamat, lesse. Magányban élek, és eljöttem hozzád. Most, látsz, most látsz immár ezerszer, és tudod, hogy semmire nem emlékszel. Beszéltem neked a földi létben, mikor visszatértem hozzátok, feledted-e azt?  

- Minden szavad lélegzet, nem szétoszló emlékezet- válaszolt Sonáj.

- Ismét a kíváncsiság erőid kedvese,- kérdezte Peloni -, majd folytatta.

Tizenkettő világ van, ezekből mind bejártam tizenkettediket kévévé, mind bejártam. Éjt láttam az egek végtelenjében, mely nem e világban van, nem e föld szülötte, aki tereket átlépni képes, és vágya is erre ösztökéli.   

- Uram! Nem ott vagyunk-e hát miről nekünk beszéltél. Nem látunk mellettünk! Végül nagy titkodat elmondod-e egykor, mire érdemesnek nem láttál minket, mert értetlenek és vakok vagyunk.

- Kedvencem, érted-e, hogy ez nem az a világ!

- Úgy elkárhozottak vagyunk mind- kiáltott felhevülten Sonáj.

 

- Az igazi borzalom másutt keresendő. Ez itt az előszobája csak, ahol sem nappal sem éjszaka nincsen, az igazi birodalom a sötétségben van.

Én mondom neked a Fény gyermeke. Olyan világokat láttam, ahol hírét sem ismerik az embernek, vagy úgy beszélnek róla, mint valami átkos

betegségről, mely, ha elkerüli őket, nagyobb hálát nem ismernek. E világok mind öröktől vannak, és az én népem lakik ott. De nem kellek nekik!

    Peloni keservesen beszélt, hangja messziről jött, Sonáj megrettent. De felemelték lehorgasztott fejük, egy alak közeledett, s hamar hozzájuk ért, letelepedett közéjük és így szólt.

- Békesség veletek! Békesség veled Peloni, békesség veled Sonáj! Ismét eltelt ezer év, és újra itt vagyunk. Lehet-, hogy mind eljövünk.

- Békesség veled Surtep- szóltak a férfiak,- mind eljövünk, de Suluas is itt lesz… bármikor jöhet.

- Örülök, hogy láthatlak Mester, lemaradtam e valamiről, amit illene tudnom?

- Peloni az ember nélküli világokról beszélt- válaszolta Sonáj.

- Ismét megelőztél Sonáj, csak egyszer ne lépnél oda ahol már én vagyok. De ne ért mást csak a testvér szerető szavát! De mit beszéltek! Káromlástok a világ végét is megrengeti. Itt lesz Suluas? Ő nem lehet itt!

- Emlékezz- szólt Peloni,- ti hoztátok ide, láncait ma oldjátok meg. Ide fog jönni, és elmondja a Törvényt.

- Nem mi döntöttünk az idehozataláról, nem mi akarjuk láncait feloldani. te Peloni, te akarod ezt tenni velünk- kesergett Sonáj. Mi mind megtagadtuk őt, emlékezz, Örök Emlékezetű. Mi mind ellene voltunk, Atyádat látjuk benned. Ami törvényt itt el fog mondani Suluas azt mi

 

 

el nem fogadjuk, és te sem engedheted Peloni, nem engedheted, hogy ezt tegye velünk…

- Vagy ez nem az a világ melyet beszéltél nekünk Peloni - ámuldozott Surtep.

- Igazat beszélsz, de nézzük, ki közeledik árnyas ligetünkbe? Vajon nem Sárdna közeledi-e?

    S a férfiak felemelték lehorgasztott fejük, s látták, aki jön Sárdna, akinek igen megörültek. Felálltak és keblükre ölelték.

- Békesség veletek összegyűlt férfiak- szólt Sárdna-, íme ismét eltelt ezer év, és eltelt az utolsó ezer év!

 

folytatás következik...

Oldal: Peloni találkozása Istennel
Yuz Asaf - © 2008 - 2024 - yuzasaf.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat